Saját magam ellensége vagyok
Öröklődő függőségeink
Egy stresszfeldolgozó coach naplójából
 
Megjelent: "Amiről az orvos nem mindig beszél" című, havilapban
2019. októberében

Megbetegíthet-e minket a szüleinket ért – esetleg általunk nem is ismert – sérelem, megpróbáltatás? Egyre több kutatás,  foglalkozik az úgynevezett transzgenerációs, öröklődő stressz  témájával.

Anna azért jött el hozzám, mert úgy érezte, erői végén jár. Rengeteget dolgozik, de nem tud megállni. Túlfeszítette a húrt, de tehetetlennek tartja magát – önmagával szemben. Állandóan kötelességet teljesít, talán olyanokat is, amelyeket nem is ő vállalt. Mind gyakrabban tapasztalja magán a pánik tüneteit, légszomjat érez, szinte elájul, gyorsabban ver a szíve. Kiderült, hogy ezeket a tüneteket hajnali három és négy óra között érzi, olyankor, amikor alvás helyett még mindig az irodájában dolgozik.

Anna egyedül vezeti könyvelő-irodáját, nem osztja meg a felelősséget senkivel. Lényegében az életét is magányosan éli. Kislányát egyedül nevelte fel, ott is erején felül teljesített. A hatéves gyerek mellé zongora- és angoltanárt fogadott, magániskolába járatta, és egyetemista kora végéig gondoskodott róla. Hogy ezeket a költségeket ki tudja fizetni, még és még többet kellett dolgoznia. Anna igazi maximalista. Mindent meg akart adni, és mindent meg is adott a lányának. Azon az áron is, hogy a munkán kívül nem volt más az életében. Amikor megállapodtunk abban, hogy a hétvégén hazautazik a falujába, ahol majd pihenni és festeni fog, kiderült, hogy hazament ugyan, de végigdolgozta a hétvégét. Honnan ered ez megveszekedett munkakényszer, amit hiába szeretne abbahagyni, nem tud?

„Fogoly vagyok” – ez volt az első stressz, a beszorítottság érzése, amivel dolgozni kezdtünk. Már a közös munka kezdetén felbukkant az apa emléke. Kicsi korából Anna arra emlékezett, hogy otthon mindig féltek tőle. Az apa kiabált, verekedett, sokat ivott, szinte állandóan részeg volt. Sokszor elmondta Annának, hogy haza sem akarta vinni a kórházból, mert nem fiúnak született. A lány persze fiús szokásokat vett fel, otthon kapált a kertben, az iskolában ő lett a legjobb céllövő. De soha nem sikerült igazán közel kerülniük egymáshoz, amikor felnőtt, akkor sem. Megmaradt a félelem, a harag, a távolság.

– Az apám bivalyerős ember volt – mesélte Anna. Az alkoholizmusa ellenére sosem hittem el, hogy valami baja lehet. Amikor kórházba került, akkor is haragudtam rá. Nem is mentem be hozzá. Különben is hó végi zárás volt, nem értem rá.

Az apa meghalt a kórházban. Anna bűntudata azóta sem múlt el. A temetés után ideggyulladást kapott. Akkor döbbent rá, hogy mennyire össze volt vele kötve. Az apa halála után az addig hallgató rokonok elkezdtek mesélni. Anna sok olyan részletet tudott meg apja gyerekkoráról, a háború alatti szenvedésekről, amik magyarázatot adtak arra, hogy miért is élt olyan önpusztító életet. Haláláig vitte a háború alatti traumák, a bemocskoltság, a szégyen terhét. Ezeket a stresszeket Annánál is megtaláltuk, bár ő nem is tudta, honnan erednek.

Így raktuk össze a nehéz örökséget, amit Anna az apjától kapott.  Az apa alkoholfüggőségét a lánya munkafüggőségként örökölte. ( Ismerjük ezt a kifejezést: workoholic – munkafüggő.) És örökölte mellé a feldolgozatlan emlékek stresszét, amelyekről apja soha nem beszélt.

Amikor összeállt a kép, és felfejtettük a munkafüggés eredetét, Anna első reakciója az volt, hogy ezt az örökséget nem teheti le. – Ha megadod neki a tiszteletet, amit, úgy érzed, életében elmulasztottál, le tudnád tenni a terhét. – javasoltam. Anna elhatározta, hogy a faluja határában, apja szőlője mellett egy emlékkövet állít. Ez a gondolat nagyon megnyugtatta.

 

Anna múltját, a gyerekkori rossz élményeket nem tudtuk megváltoztatni, az apától kapott sebeket meggyógyítani. Ahhoz, hogy egészséges életet tudjunk élni, először meg kell értenünk, honnan erednek feszültségeink, hogy megtanuljunk együtt élni ezekkel. Az én munkám ehhez tud segítséget nyújtani.

 

Mélykuti Ilona