top of page
Mindjárt meghalok!
Pániktünetek és a születés
Egy stresszfeldolgozó coach naplójából
 
Megjelent: "Amiről az orvos nem mindig beszél" című, havilapban
2019. szeptemberében

 

Ma már hatalmas hazai és nemzetközi irodalma van annak, hogy a születés mekkora  harc és trauma az újszülöttnek. A saját gyakorlatomban is találkoztam olyan problémával, amelynek gyökerét egy különösen nehéz születés élménye alapozta meg.

A fiatalember ­­– nevezzük Gézának – pánikra jellemző tünetekre panaszkodott. Eleinte csak a zsúfolt és zajos szórakozóhelyeken érezte, hogy a szíve gyorsabban dobog a torkában, hogy feszül a nyaka és a válla, a karja pedig zsibbad. Aztán már a munkahelyi projektek finisében is rátört ez az ijesztő érzés, maga sem tudta, hogy miért. Ahogy mondta: Azt éreztem, hogy mindjárt meghalok. Ez a „mindjárt meghalok” érzés  a társa lett. Előjött, ha hideg vagy melegfront érkezett, ha nem tudta a maga által megszabott határidőt tartani, ha vizsgázni kellett, ha nem tudott enni, ha az apja felhívta telefonon. Az apja ugyanis egyben a főnöke is volt. Amióta közös vállalkozásban dolgoztak, a szülő-gyerek kapcsolatot átszínezte az egyáltalán nem egyenrangú főnök-beosztott kapcsolat. Az apa határozta meg a feladatokat, utasítgatta a fiát, sokszor egyik percről a másikra megváltoztatta a programját, kérte számon a munkát. Ez a függőség Gézát még harmincéves korára sem engedte kijönni a gyereklétből. Az apa, aki mit sem tudott a fia pániktüneteiről, gyakran beszélt Gézának a saját halálfélelméről, és szinte sokkolta őt az állandó visszatérő kérdéssel: Mi lesz a céggel, ha én meghalok? Ez kérdés Géza számára egy állítás volt, azt jelentette, hogy „kevés vagy fiam, nem tudsz majd pótolni engem”. Az apjának való megfelelés képtelensége állandó lelkifurdalással töltötte el, miközben kifelé nagyon igyekezett tökéletesnek látszani.

A kulcsmondattal kezdtük a munkát: Mindjárt meghalok. A félelem és a pánik stresszét találtuk mögötte. A wingwave coaching módszerével haladtunk visszafelé az időben, és eljutottunk a születésig, ahol szintén megtaláltuk a pánik érzését. Tud valamit a születéséről? – kérdeztem Gézát. Megdöbbenve nézett rám. Nem értette, hogy egy harminc évvel ezelőtti eseménynek mi köze lehet az ő félelméhez. Nagy baba voltam, a születés közben eltört a kulcscsontom, úgy húztak ki anyámból. – mesélte.  Képzelje el, mit érezhet egy újszülött, ­– feleltem – aki végig küzdi magát a szülőcsatornán, közben óriási fájdalmat érez, mert eltörik a csontja, majd amikor végre megszületik, sokan veszik körül, zaj van, erős fények, és egy újabb fájdalom éri, amikor a törést ellátják. Utána pedig egyedül marad, mert nem adják oda az anyjának. Ez a pánik- és fájdalom-érzés jellemezte Géza első találkozását a külvilággal.  Később pedig, a nehéz, megoldhatatlannak tűnő helyzetekben, vagy amikor számára elviselhetetlen zajban, sok ember között találta magát, ez, a születéskor átélt stressz újra megjelent.

Bár kételkedett abban, amit mondtam, Géza a stresszfeldolgozás során megkönnyebbült. A következő alkalommal arról számolt be, hogy jobban érzi magát, tünetei, bár nem múltak el, jelentősen csökkentek. De amikor egy repülőútján a gép légörvénybe került, ő pánikba esett, és ugyanazokat a tüneteket tapasztalta, amiket máskor: erősen vert a szíve; nyaka, válla és a karja megfeszült. A külföldi nyaralás során pedig egy zsúfolt és zajos ajándékboltban is rátört ez az érzés. Ismét a wingwave coaching-gal kezdtünk dolgozni. Féltem magam – ebből az érzésből indultunk el, és ismét eljutottunk a születésig. Az előző alkalommal megtalált pánik stresszéhez a sokk és a megsemmisülés érzése is kapcsolódott. Közös munkánk során ezeket az érzéseket is fel kellett dolgoznunk ahhoz, hogy a fiatalember képes legyen a régebben szörnyűnek ítélt helyzeteket reálisabban, nyugodtabban megítélni, és ami a lényeg, uralni őket.

 

Géza példája azt is jól mutatja, hogy nem elég megtalálni és egyszer oldani egy, az életünket befolyásoló stressz-élményt. Ez nem olyan, mint egy rossz fog, amit kihúz az orvos, s többé nincs vele gond. Inkább olyan, mint szervezetünk valamely pontja, amely körül meg kell erősítenünk az izmokat, s akkor úgy tudunk majd vele élni, hogy nem teszi tönkre mindennapjainkat. Amikor ezek a stressz-érzések újra felmerülnek, vissza kell térnünk hozzájuk, és segíteni a feldolgozást.

 

Mélykuti Ilona

bottom of page