Az ismeretlen titok börtönében
Egy stressz-terapeuta naplójából
 
Megjelent: "Amiről az orvos nem mindig beszél" című, havilapban
2019. augusztusában

 

Előző alkalommal egy olyan titokról írtam, amely magányossá tette azt, aki éveken keresztül nem tudta azt megosztani. De vajon mekkora stresszforrás, ha valaki éveken át csak sejti, hogy eltitkolnak előle valami nagyon fontosat? Mi lesz, amikor aztán kiderül? Hogyan lehet az NLP és a wingwave coaching eszközeivel segíteni  a feldolgozásban?

Ki vagyok én?

Negyven évvel ezelőtt az átlagember nem tudta, mekkora sérülést okoz egy csecsemőben, ha nem kötődhet, ha nem kap elég szeretetteli érintést, odafigyelést. Zoltán nem kapott. Háromnapos korában az anyja otthagyta a kórházban, ahol született. Hathónapos koráig az vette kézbe és etette meg, aki épen arra járt. Aztán félévesen örökbe fogadták. Zoltán tízéves korában hallotta először az unokatestvéreitől, hogy ő nem is „igazi” gyereke a szüleinek. A szülők akkorra már elváltak, Zoltán egy parányi szoba-konyhában maradt az anyjával, aki éveken át folyamatosan tagadta, hogy a fiút örökbe fogadta. Az apa új felesége szólta el magát végül, megerősítve azt, amit már sejtett, és ami azóta naponta járt a fejében. Zoltán már nagykorú volt, amikor röviden és határozottan közölte az anyjával: „Tudom, hogy nem a te gyereked vagyok”. Akkor anyja elmondta neki, hol és hogyan fogadták örökbe. Sajnos már késő volt ahhoz, hogy ez a vallomás Zoltán identitását, önbizalmát erősítse. Úgy érezte, nincs múltja, nincsenek gyökerei,  és emiatt nincs jelene sem. Elhatározta, hogy megkeresi az édesanyját. Azt remélte, hogy a találkozás, az egymásra találás megadja neki azt, ami eddig hiányzott: a hovatartozást, a kötődést, az identitást. Hosszú kutatómunka után találta meg. Egy rémült asszonnyal találkozott egy presszóban, aki sírdogálva igyekezett magát menteni. Tizenkilenc évesen esett teherbe, a partnere a hírre eltűnt, nem vállalta a gyereket. A kis faluban, ahol élt, rejtegette a terhét, amíg lehetett. Zoltán már az anyaméhben is titok volt. Amikor végighallgatta a nagy nehezen megtalált, önmagát mentegető anyát, a csalódástól a szíve megfagyott. Sikertelennek érezte a kutatását, a remélt gyökereket nem találta meg. Komoly önismereti munkába kezdett, de azóta is a keresés, a fájdalom és a hiány az identitása, amit – érthető – nagyon nehezen enged el.  A vele való közös munkánk lényege, hogy mindazt a hátrányt, amit elszenvedett, „átkeretezzük”. Azon dolgoztunk, hogy képes legyen úgy tekinteni mindarra, ami születése óta történt vele, hogy abban meglássa és elfogadja, mekkora utat tett meg a saját erejéből, mekkora hátországot is tud jelenteni az, hogy felépítette önmagát. Ez az ő belső erejének az alapja. A szégyen és a bűntudat, a fájdalom és megdöbbenés voltak a leggyakoribb érzések, amelyeket fel kellett dolgoznunk. Gyerekként önmagát hibáztatta, hogy magányos, hogy nem kell senkinek, hogy nem elég jó ahhoz, hogy szeressék. Ezt az érzést felnőttként is gyakran átélte. Kortárs táncművészként hazai és nemzetközi castingokon vett részt, és persze mindig önmagát okolta, ha valamiért nem őt választották. Zoltán máig szenvedi az örökbefogadók gyávaságát, félelmét, és meggyőződését, hogy jobb nem tudni az igazságot, könnyebb elmaszatolni, kikerülni a kérdéseket - a gyerek vélt érdekében. Az NLP  és a wingwave coaching eszközeivel abban segítem, hogy lépésről lépésre távolodjon el régi meggyőződéseitől, és tanulja meg értékelni önmagát.

 

Mélykuti Ilona