Hány évet öregedtünk a pandéma alatt?

Poszt-covid életünk 1.

Egy stresszfeldolgozó coach naplójából

​

Megjelent az "Amiről az orvos nem mindig beszél" című, havilapban,

2021. júliusában.

 

„A háborúban töltött évek duplán számítanak. A házasságban töltött évek is duplán számítanak.” Mindkét állítás igaznak bizonyult az elmúlt, közel másfél év alatt. Ha összeszorozzuk őket, akkor lehet, hogy hat évet is öregedtünk ezalatt a másfél év alatt? Érdemes-e számolnunk az éveket vagy kezdjünk bele a romok eltakarításába? Milyen stresszhatások értek minket, amelyeket egy háború alatt is elszenvednénk? Mit tudunk kezdeni velük most, amikor csökken a veszély.

​

Félelem, rettegés – az ellenség láthatatlan

 

Nemcsak azért, mert szabad szemmel lehetetlen látni egy vírust, hanem mert nem tudhattuk, hol leselkedik ránk. Mindenki potenciális veszélyforrás lett: a barátaink, a munkatársaink, még a családunk is. Ennek ellenére a járvány kezdetén még erős volt az összefogás, a szolidaritás. Segítettünk a környezetünkben a fertőzötteknek, spontán közösségek alakultak, tudtunk egymásról, úgy tűnt, egy egészséges, életképes mozgalom alakul azért, hogy közösen éljünk túl. A túlélés nem is látszott nehéznek. Az első hullám viszonylag biztonságos átvészelése utáni eufóriában, a „minket nem fog a vírus” örömében úgy gondoltuk, győztünk. A második és harmadik hullám alatt a védettség érzését, a túlélés örömét leváltotta a növekvő depresszió, a csalódás; a szolidaritás helyére a bezárkózás, a mindenkivel szembeni gyanakvás, az izoláció, a szűk körű egymásra utaltság lépett.  Sok kis „elkülönítőben” éltünk, mégis rengeteg információ eljutott hozzánk akkor is, ha nem láthattuk, mi történik a magyar kórházakban. Az elhallgatás és az információbőség egyszerre volt jelen, ez pedig növelte a kétségeket: mi az igaz és mi nem; és azt a lappangó félelmet, hogy bármikor mi is áldozatok lehetünk. A felgyülemlett félelem egyre többször váltott ki szóbeli és fizikai agressziót. Elég volt, ha valaki az üzletben nem tartotta be a másfél méter távolságot, már rázúdult a többhónapos bezártság alatt felgyülemlett harag, vagy fordítva: ha valaki csendben kérte, hogy ne jöjjenek hozzá közel, neki kellett gyorsan távoznia a helyszínről. Ez már nem a szolidaritás, az összefogás időszaka volt.

 

Bizonytalanság, pánik, tehetetlenség, kiszolgáltatottság – a létünket éreztük veszélyben

 

Ment tovább az életünk, mozogtunk, dolgoztunk, de mégis valami állandó belső remegés tette fárasztóvá a napjainkat.

Naponta tettük fel a kérdéseket: – Mi lesz velem, ha nem érem el a háziorvosomat? Miért nem veszi fel senki a telefont? Miért vagyok teljesen magamra utalva? Mi lesz velem, ha kórházba kerülök? Be merjek-e menni? Vajon oda kerülök-e, ahol meg tudnak gyógyítani? Mi lesz velem, ha én is elvesztem az állásomat? Meddig tart a bezártság?

A világ összes adatát megtalálhattuk, ezernyi tudósítást megnézhettünk, csak azt nem tudtuk, hogy velünk mi történik holnap vagy egy hét múlva, és van-e értelme egyáltalán számolni a napokat – vagy ez most már mindig így marad.

 

Hajszoltság, kimerültség, bűntudat – Az orvosok és az ápolók napi stressze

 

Ők igazi háborús helyzetben éltek, a frontvonalban. Percenként kellett szembenézniük azzal, hogy már nem elég az elhivatottság. Hogy nincs hova tenni a betegeket, és sokszor nem lehet megmenteni őket. Kipihenhetetlen, naponta ismétlődő trauma.

 

 De a háború most véget ért, legalábbis hosszabb tűzszünet várható. Most tudjuk kisimítani belső gubancainkat, jó mély levegőt venni és felkészülni – vagy a romok eltakarítására vagy a negyedik hullámra. Mindannyian megsérültünk az elmúlt másfél évben. Akár megbetegedtünk, akár nem; akár elvesztettünk valakit, akár nem; akár munkanélküliek lettünk, akár nem. Sérült emberek vagyunk és sérültek között élünk.

Most igazán fontos türelemmel megfigyelni magunkat: felfedezni, észrevenni, hogy miben változtunk meg. Milyen új szokásokat vettünk fel a kényszer, a bezárkózás, a veszélyhelyzet hatására? Mennyire rögződtek belénk ezek az új szokások? Most, hogy már szabad, le tudjuk-e venni a maszkot, rá tudunk-e mosolyogni másokra? Fel tudjuk-e újítani a barátságokat? Tudunk-e egyensúlyozni a még meglévő korlátok és a frissen megkapott szabadság lehetőségei között? Sokaknak elég lehet, ha „leülnek önmagukkal” vagy ha átbeszélik másokkal a tapasztalatokat, de sokaknak nem. Nekik segíteni tud az olyan, rövidebb, a célokat pontosan megfogalmazó terápiás folyamat, mint a wingwave coaching, amely mindig az aktuális stressz feloldására koncentrál, és amelynek hatékonyságát a sok traumát elszenvedett amerikai háborús veteránok gyógyítására is használták.

Mélykuti Ilona