Életben maradtam
Egy autóbaleset utóélete
Egy stresszfeldolgozó coach naplójából
Megjelent az "Amiről az orvos nem mindig beszél" című, havilapban,
2021. márciusában

 

Személyes történet egy traumáról, s arról, mi minden játszódik le az emberben három hét alatt - azt követően, hogy rájött: a másodperc töredékén múlott az élete.

Az ütközés

 

Egy mellékutcából, zöld lámpára kanyarodom ki a főútvonalra. Hirtelen egy szürke, téglaszerű árny suhan el előttem, olyan sebességgel, hogy szinte észre se veszem. Óriási csörömpölést hallok, és azt érzem, hogy az autóm megáll. Elképedek, és méltatlankodni kezdek, hogy el fogok késni – de a gondolataim egyáltalán nem logikusak. Lassan esik le a tantusz. Valaki átszáguldott a piroson: ez lehetett a szürke árny. Ki tudom nyitni az ajtót. Kiszállok, és akkor realizálom, hogy az autómnak csak a darabjait látom összetorlódva, az egész eleje összetört. Rögtön megáll egy mentő, kérdezik, van-e bármi bajom. – Nincs, felelem. Csak remegek. Később azonosítom, hogy a sokktól, amit átéltem, remegett a testem, de akkor ez nem tudatosul. Remegek még vagy egy órát, de működöm, szabályosan. Hívom a férjemet, hívom a rendőrséget, jön az autómentő. Két órát töltünk a ronccsá zúzott autó mellett. A baleset okozója a két óra alatt egyszer sem mondja, hogy elnézést kér. Ő is sokkban lehet. Nem haragszom rá. Amikor hazamegyünk, kiszámoljuk, hogy a másodperc huszadrészén múlt, hogy élek. Ahogy leírom, most sem tudom felfogni. Mindez három hete történt. Még aznap újból autóba ültem.

 

Poszttraumás stressz

 

A baleset után kb. három nappal jelentek meg a testi tünetek. Erős nyomást éreztem a mellkasban, a szívtájékon – ilyenre sokan panaszkodtak már azok közül, akikkel dolgoztam –, tudtam, hogy ezek pániktünetek, elmúlnak, nincs szükségem semmilyen szívgyógyszerre. Ez csak a pánik – mondogattam magamnak, és vártam. Elmúlt. Máskor a szegycsontomat ütögettem, aprókat kopogtatva, felváltva a két kezemmel: ezzel támogatva a csecsemőmirigyet, hogy energiát kapjak. Sokszor erős, hirtelen jövő fáradtságot éreztem, azt, hogy nem tudok felállni.  A depresszióhoz hasonló érzés négy nap múlva fogott el, amikor azt gondoltam, hogy nem kelek fel reggel, és nem fogok beszélni senkivel.

Egyszer sírtam, amikor láttam egy tévécsatornán, ahogy Alekszej Navalnij orosz ellenzéki politikust letartóztatták a moszkvai repülőtéren.  Akkor nem gondoltam arra, hogy az a tehetetlenség, kiszolgáltatottság, védtelenség érintett meg, amit ő (egy teljesen más helyzetben) élt át.

Öt nappal a baleset után álmodtam: bemegyek egy házba, előttem megy egy csoport ismeretlen ember, olyanok, mintha hegymászók lennének. Átvillan rajtam, hogy menekülni kell előlük, ezért nem arra megyek, mint ők, hanem egy lépcsőn fölfelé, és a lépcsőház ablakából figyelem őket. Szorongató érzés jár át, életveszélyben vagyok.

 

Feldolgozás

 

Jót tett a jóga. Egy földrengés és sokk traumájára összeállított gyakorlatsort végeztem otthon. Jót tett a masszázs, mert az ütközés pillanatában megmerevedett izmoknak segített oldódni. NLP-vel is dolgoztam magamon, és a stresszoldásra ajánlott, a wingwave módszeréhez kapcsolódó zenét hallgattam. De mindez nem volt elég.

Dr. Pusztai Erzsébethez fordultam segítségért, hogy a testem ne őrizze meg, ne raktározza el a baleset  rossz élményét. Tőle tanultam a wingwave módszert, a szakmai kérdéseket is vele szoktam megvitatni, hozzá fordulok, amikor tanácsra van szükségem.

A wingwave coaching szabályai szerint haladtunk. A balesettel kapcsolatban először két testi stresszt kellett oldanunk: a működésképtelen agy és az üres fej stresszét. Tényleg emlékszem, hogy a csattanás után nem tudtam gondolkozni, mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Azután a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság és a sokk stresszéhez jutottunk el – mögötte pedig a bűntudatot találtuk, ami meglepő, hiszen az ütközésben teljesen vétlen voltam.  – Bármilyen traumát elszenvedő ember érezhet bűntudatot, függetlenül attól, hogy van-e alapja! – juttatta eszembe Erzsébet. Az idegesség, félelem és bűntudat érzései egy régebbi életkorból jöttek most elő, nem kötődtek az egy héttel ezelőtt történt ütközéshez. A trauma úgy hat, mint amikor összeráznak egy teli dobozt, amiben addig rend volt. Az események összekeverednek, felborul az időrend, és az átélt, felkavaró élmény előhívja ezeket. Normális esetben, ha mások problémáit segítek feldolgozni, ezt én is tudom, de most, magammal kapcsolatban újra megtapasztalom, hogy az ember a saját problémáit valóban nem látja úgy át, mint egy külső szakértő szem.

A baleset óta három hét telt el. Már nem kísért az összetört autó látványa, nem gondolok arra, hogy másképp is történhetett volna.

A tudatos feldolgozás folyamán inkább energiát gyűjtöttem. Megkönnyebbülés és életerő van bennem. Kaptam még egy lehetőséget az életre!

Mélykuti Ilona