A rejtőzködő stressz
Egy stressz-terapeuta naplójából
 
Megjelent: "Amiről az orvos nem mindig beszél" című, havilapban
2019. márciusában

 

– A főnököm még meg sem szólal, már összeugrik a gyomrom! Tudom, hogy bármit mond, nekem mosolyognom kell!

– Biztos, hogy már megint rosszat mondtam! Látom, hogy mások rosszat gondolnak rólam. Nagyon nagy feszültséget okoznak bennem, ahogy lesajnálóan mosolyognak! Érzem, ahogy az erő kimegy a testemből, szeretnék eltűnni!

Ezekhez hasonló gondolatok már mindannyiunknak eszébe jutottak. De vajon tényleg mások okozzák a stresszt bennem, benned, bennünk? Csak ők, akikkel muszáj egy légtérben létezni, akiknek el kell fogadni a véleményét? Zavar a zajuk; zavar, ha kérdeznek, esetleg kérdőre vonnak; zavar, ha a véleményük rólunk nem túl pozitív. Nem tudjuk, merjük-e megmondani, mit érzünk, mit gondolunk. Megmagyarázhatatlan szégyent érzünk, sokszor bűntudatot, félelmet. Van amikor már észre sem vesszük a testünk jelzéseit, annyira megszoktuk már. Igyekszünk nem odafigyelni, valahogy kibírni, túlélni a napot, a munkaidőt! A bennünk lévő kellemetlen, diszkomfort érzésnek mindig valaki más a kiváltója. Valaki újból felébreszti, életre kelti bennünk azt az élményt, amit átéltünk már valamikor, amely belénk rögződött, s már nem tudunk róla, de a testünk emlékezik.

Valószínüleg túl korán tanultuk meg, hogy meg kell felelnünk a környezetünknek. Szüleinket, gondozóinkat is aggodalommal tölthette el, ha szerintük túl hevesen reagáltunk valamire. Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam... – írta Mama című versében József Attila. Nemcsak ő, hanem mi mindannyian őszinte emberek voltunk, de meg kellett tanulnunk, hogy nem lehetünk mindig azok. Hogy alkalmazkodnunk kell, belesímulni a környezetbe, udvariasnak, jólneveltnek kell lenni, megfelelni a világ elvárásainak. A szüleink puszta jóindulatból tanítottak meg arra, hogy „ne kiabálj, ne mondd el a véleményed, ne sírj, nem mutasd ki, mi van benned!”

Sok felnőttben aggodalmat kelt, amikor azt látják, hogy a gyermek szabadon kifejezi az érzelmeit. Hogy az arckifejezésből, gesztusokból, testbeszédből ki lehet olvasni azt is, aminek  a gyermek nincs is tudatában. Ezért sok szülő arra neveli a gyerekét, hogy fojtsa el az érzelmeit. Talán azért, mert őket is így nevelték, talán csak meg akarja óvni, nehogy az szégyenteljes helyzetbe kerüljön.

Az elvárások, a tiltások, a szabályozások annyira belénk ivódnak az évek során, hogy már ezt a működést tartjuk természetesnek, és nem érzékeljük, hogy ez hogyan hat a testünkre. De az elfojtás, és az elfojtást kísérő tehetetlenség érzése: stressz. Olyan káros stressz, amit tán észre sem veszünk, de nyomot hagy a testünkben.

Aki így nőtt fel, az hozzászokik az elfojtáshoz, és sosem fogja tudni, hogy mikor lehet őszinte. Ez a bizonytalanság pedig, a „most mihez kezdjek, hogyan reagáljak, vajon mi a helyes? ” érzése is stresszt kelt bennünk. Vagyis a stresszt ugyan más emberek, kínos szituáció váltják ki, de annak forrása bennünk van.

Senkit nem bíztatok arra, hogy érzelmeit mindig engedje szabadjára. De arra igen, hogy figyeljen a teste jelzéseire, ismerje fel az őt gátló régi beidegződéseket, mert tud rajtuk változtatni. Tanulja meg képviselni önmagát. Okosan, körültekintően, de határozottan. Ehhez a stresszfeldolgozás során terapeutától, coach-tól egyaránt kaphat segítséget.

 

Mélykuti Ilona