Beképzelt rágalmak, valódi félelmek
Egy stresszfeldolgozó coach naplójából
Megjelent az "Amiről az orvos nem mindig beszél" című, havilapban,
2020. novemberében
A Facebook, a Twitter és a közösségi média egyéb terepei gyökeresen megváltoztatták az életünket. Lájkoljuk mások gyerekét, nyaralását, cicáját – remélve, hogy majd a mi posztjaink is hasonló elismerést aratnak.
– Egy rágalomhadjárat áldozata vagyok. Valótlanságokat terjesztenek rólam. Egy ideje azt érzem, hogy az emberek megváltoztak velem szemben. Véletlenül derült ki, hogy miket beszélnek. Azt állítják, hogy megcsalom a feleségem, kikezdek a pácienseimmel. Teljesen összetörtem. Már nem tudok kimenni az utcára, mindenkiben a rágalmazót látom. A családom szerint viszont csak felfújom az egészet, és már-már beteges tüneteket mutatok.
Balázs egy közepes magyar város népszerű orvosa, széles körű pacientúrával. Részt vesz a helyi elit életében, luxusautóval jár, lovat tart, a gyermekeit is lovagolni taníttatja. Balázs elég sokat dolgozott azért, hogy jómódú legyen. A férfi egzisztenciája a helyi lakosoktól függ, ők tartják el a rendelőjét, létkérdés, hogy jó híre legyen a városban. Érthetőnek tartottam a kiborulását és a félelmét is: hogy elveszíti a több évtized alatt felépített karriert, a biztonságot. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy ma sem fordulnak kevesebben hozzá, mint a terjedő szóbeszédek előtt. A családja egy pszichiátert hívott segítségül, mondván Balázs rémeket lát, betegesen reagál, nyugtatóra van szüksége.
Már az első beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy Balázs szereti a közösségi oldalakat. Érdeklik a virtuális ismerősök, hogy ki mit árul el az életéről, és főleg, hogy jobb-e, minőségibb-e az az élet, amit azok a posztjaikon mutatnak, mint az övé. Szeret közzétenni képeket, videókat egzotikus utazásairól, a tengerparti vitorláskikötőben horgonyzó hajójáról, a házról, amiben él. Megosztja örömét egyre sokasodó ismeretlen „barátaival” – és fel sem merül benne, hogy a barátok mellett irigyeket, rosszakarókat is gyűjthet. Lehet, hogy nem gondolja végig, mit mutat meg magáról vagy éppen nagyon is az a vágya, hogy elismerjék? Vajon miért van erre szüksége egy jól menő orvosnak, aki naponta kap köszönetet a betegeitől?
A wingwave coaching segítségével először a beszorítottság, a korlátozottság stresszét fedeztük fel. Balázst szigorúan nevelték, az apja sohasem dicsérte meg. Idős apja ma is rivalizál vele, leszólja a teljesítményét. Balázs ennek tulajdonítja, hogy egész életében tökéletességre törekedett, ma is sokszor magán érzi az apja szigorú, bíráló tekintetét, ilyenkor összeszorul a gyomra. Ehhez az érzéshez a félelem, a bizonytalanság stressze kapcsolódik.
– Már gyerekkorom óta azt szerettem volna, hogy ne érezzem ezt a szorítást a gyomromban – ismerte fel, amikor a fizikai szinten megjelenő tünetet összekapcsoltuk az általa átélt stresszel. – Minden pozitív impulzus, amit kapok, olyan mintha kibélelnék valami puha, selymes anyaggal a gyomromat.
A gyomrot kisimító érzést pedig minden nap megkapta, amikor ránézett a posztjaira, és megállapította, hogy milyen sokan lájkolták. Egészen addig, ameddig el nem kezdett ugyanazokban az emberekben ellenséget látni. Kétségbeesetten, végletesen, eltúlzottan reagált az őt érintő pletykákra, amiket észre sem kellett volna vennie. Ő azonban azt gondolta, mindenki elhiszi, és a háta mögött gúnyolódnak rajta. Mindenkinek meg akart felelni. Ez okozta az eltúlzott reakciót, amit a családja betegesnek értékelt. Ő maga is nagyon meglepődött, hogy az apjától soha meg nem kapott elismerés hiánya, az emiatt átélt stressz mennyire befolyásolja azt, hogyan érintik az ellenőrizetlen szóbeszédek. Már képes volt önmagát kívülről nézni. Az a felismerés, hogy az állandó megerősítés vágya is hozzájárult ahhoz, hogy facebook-függő legyen, először megdöbbentette, majd nem kevés szégyenérzettel töltötte el. Közös munkánk végén már jóval óvatosabb volt abban, mit tár fel az életéből másoknak, és figyelmét az élete és környezete valóságos szereplői felé fordította.
*****
Az ember lételeme a közösség. Szükségünk van kapcsolatokra, megerősítésre, visszajelzésre. Az egyre atomizálódó társadalomban a közösségi oldalakon bármennyi ismerősre szert tehetünk, akik készségesen reagálnak a bejegyzéseinkre. Agyunk a kapcsolati megerősítésekre, a pozitív visszajelzésekre a dopaminszint emelkedésével reagál, ez pedig jó érzés - és a jó érzésből soha nem elég. Úgyhogy le se tesszük a telefont, tabletet, ki sem jelentkezünk, nehogy elmulasszunk egy kis dopamin-löketet. Ha nem kapjuk meg napi visszajelzés-adagunkat, hiányérzetünk támad, elvonási tüneteket élünk át.
Mélykuti Ilona
