Második hullám – hogyan készüljünk az eljövendő traumára?
Egy stresszfeldolgozó coach naplójából
Megjelent az "Amiről az orvos nem mindig beszél" című, havilapban,
2020. júliusában.

 

Fenyegető, de azt halljuk, olvassuk, hogy a koronavírus második hulláma ősszel megint megváltoztathatja az életünket. Hogyan készülhetünk fel az ismételt életmódváltásra, a bezártságra, a nyomasztó bizonytalanságra? Élelmiszerek spájzolása helyett töltsük fel inkább türelem- és önismeret-raktárainkat!

Mindenki, akivel az elmúlt három hónapban stresszoldó coachinggal dolgoztam,  megsínylette a járvány fenyegetettségét és a karantén bezártságát. Ez a helyzet  felerősítette az amúgy is meglévő belső konfliktusokat, nehézségeket. És most, hogy kifelé megyünk a bajból?

Teljes az összevisszaság! Állítólag éppen szigorú menetrend szerint újra indul az élet. Szabadabb a mozgás, de maszkot kell hordanunk minden közintézményben, orvosnál és bevásárlásnál. Közben olvashatjuk, hogy több ezer néző előtt rendeztek kutyaversenyt, és 10.000 szurkoló előtt tartották meg a kupadöntőt. Mindenközben a virológus professzor arra int: amíg el nem múlik a járvány, addig úgy kell viselkednünk, mintha fertőzőek lennénk. A járvány pedig hivatalosan még tart. De ki fog szólni, hogy elmúlt? Meddig tart a bizonytalanság? Számítsunk-e második hullámra? Sokan tesszük fel magunknak ezeket a kérdéseket, de kinek hihetünk?

Mi az, amit mi magunk is megtehetünk?

Az egészségügyi világszervezet, a WHO, azt javasolja az országoknak, hogy az esetleges második hullámig raktározzanak rengeteg, megfelelő minőségű védőeszközt, vásároljanak megbízható teszteket, és eddigi tapasztalataik birtokában képezzék tovább a szakszemélyzetet.

És mi, külön-külön, mivel készülhetünk fel? Vehetünk persze mi is (most talán olcsóbban) maszkot és gumikesztyűt – rosszul biztos nem járunk ezekkel, legfeljebb elhasználjuk másra. Igazán jót azonban azzal teszünk magunknak, hogy ha megértjük: milyenek voltunk az elmúlt hónapokban.

Hogyan reagáltunk a veszélyhelyzetre az első héten, egy hónap eltelte után és akkor, amikor már végképp nem tudtuk, mikor mi fog történni? Mi esett jól ebben a kényszerű új életben, és mi borított ki? Mit viseltünk a legrosszabbul? A bezártságot? Az elszigeteltséget? A bizonytalanságot? Esetleg azt a feszültséget, amit a családunkkal való szokatlan összezártság okozott? Kicsoda és milyen dolgok mentek leginkább az agyunkra?

Sikerült-e kialakítani eszközöket, amelyekkel kezelni tudtuk akár a belőlünk kirobbanó feszültséget, akár társunk, szülőnk, gyerekünk számunkra nehezen tolerálható gesztusait? Hol vagyunk a legsérülékenyebbek? Tanultunk-e újat magunkról? Fedeztünk-e fel magunkon új vonásokat, gyenge pontokat – vagy ezek mindig is megvoltak, a karantén csak előhozta, felnagyította azt a stresszt, amellyel már régóta együtt élünk? Mire lenne szükségünk ahhoz, hogy komfortosabban érezzük magunkat, ha esetleg tényleg jön a következő járvány?  Mindezek végiggondolásához és felfedezéséhez szükségünk van néhány őszinte és nyugodt percre, amikor le tudunk ülni, hogy elbeszélgessünk önmagunkkal. Nem kell hozzá nagy elhatározás, csak néhány perc csönd. Hogy meghalljuk – ha meg merjük hallani – a kritikát, a dicséretet, a félelmet. A kétségeinket, amikkel még nem szembesítettük magunkat.

S ha úgy érezzük, hogy belső hangjainkban az aggodalom, esetleg a pánik van túlsúlyban, forduljunk szakemberhez! Készüljünk fel, mint egy vizsgára, amelyen magabiztosan, jól akarunk szerepelni!

 

Ha netán elmarad a második hullám, ezzel a megszerzett önismerettel akkor is jól járunk!

Mélykuti Ilona