Akinek hasznára vált a betegsége

Egy stresszfeldolgozó coach naplójából

​

Megjelent az "Amiről az orvos nem mindig beszél" című, havilapban,

2020. áprilisban.

 

Az ember többféle bajjal is küszködik. Többnyire ezek felerősítik egymást – de néha szerencsénk van, s egy új betegség hozzásegít, hogy legyőzzük a régit.

​

– Biztosan nagyon banális, hogy félek a vérvételtől. Főleg amióta néhány havonta terheléses cukorvizsgálaton kell részt vennem, mert inzulinrezisztens vagyok. Most már csak ilyenkor izgulok, a normál vérvételen nem, de ilyenkor nagyon. Nem tudok aludni előtte éjszaka, úgy érzem, valamit bizonyítanom kell, és úgysem sikerül. Mit lehet kezdeni ezekkel a negatív gondolatokkal?  Így fogalmazta meg röviden Anna a problémát, amivel megkeresett.

A wingwave coaching első tesztelése szerint a gyerekkorban kellett keresnünk az előzményeket.  Kiderült, hogy Anna kilencévesen veszítette el az édesanyját. A mama már Anna hatéves korától betegeskedett, egyre kevesebb figyelmet tudott a kislányra fordítani, betegségét lelkileg is egyre rosszabbul viselte, türelmetlen lett. Anna tehát már hatévesen elvesztette azt a biztonságot, amit az édesanyja figyelme, szeretete, ragaszkodása jelentett neki. Öten voltak testvérek, ő a legkisebb. A mama halála után két nővére is igyekezett gondját viselni, mindkettő a szigorúnak és elvárásokkal telinek tartott anya nyomdokaiba igyekezett lépni.  Mindig tökéletesnek kellett lenni, ezt várták el a testvérek – önmaguktól és Annától is. Anna kamaszkorától evészavarral küszködött, főleg bulimiával. Állandóan hízott, fogyott, és nem tudott megszabadulni a jojó effektustól, valamint attól a kényszertől, hogy fogynia kell. Amikor kövér volt, hánytatta magát, amikor fogyott, engedett a falásrohamoknak. Soha nem volt magával elégedett: a külsejével sem, felnőttként pedig szakmai teljesítményével sem. Nem is lepődött meg nagyon, amikor két évvel ezelőtt inzulinrezisztenciát diagnosztizáltak nála. És ekkor jött a fordulat. A diéta betartása fegyelmet és odafigyelést követelt. Anna tíz kilót fogyott, az állapota karbantartása érdekében elkezdett sportolni, és egyre elégedettebben söpörte be a dicséreteket, nyugtázta a család és az ismerősök csodálkozó, elismerő tekintetét. Egyre kevésbé esett nehezére a szigorú étrend, mert annak betartása garantálta, hogy már nem hízik meg többet. Igazából nem a környezete elismerése volt ebben a legfontosabb, hanem önmaga és az állapota elfogadása. A betegség adott kereteket, nyújtott lehetőséget neki arra, hogy ezeknek a kereteknek a betartásával biztonságot adjon önmagának. Azt az elvesztett biztonságot, amit kicsi korában az anyjától kapott, de azóta senkitől. Csak akkor inog meg az önmagába vetett hite, amikor hivatalosan ellenőrzik, hogy jól csinálja-e, vagyis a cukorterheléses vérvételnél. Ott még mindig annyira izgul, hogy rosszabbak az értékei, mint otthon a rendszeres reggeli mérésnél. 

A közös munka során derítettük ki, hogy ilyenkor úgy érzi, a teljesítményét, a saját magának nyújtott biztonságot „ellenőrzik”, és attól fél, hogy megint kiderül: valamit nem csinál jól, hogy ő tökéletlen. Ez a helyzet okoz számára olyan stresszt, hogy rossz cukorértékeket produkál. Ehhez járul hozzá a tűtől való nagyon régi rettegés, amit Anna magzati korából jövő emlékeként lokalizáltunk.  Az édesanyja negyvenévesen szülte őt, akkor még a magzatvízből, injekciós tűvel vettek mintát. Ma már az ultrahang képeken nagyon jól látják a szakemberek, hogy egy ilyen helyzet mekkora stressz a magzatnak, hogyan menekül a tű elől.

A találkozásainkon a hiány, a beszorítottság, a rettegés, a nyugtalanság stresszét kellett a wingwave coaching módszerével feldolgoznunk, valamint annak a félelmét, hogy „elég jó vagyok-e”. Kíváncsian várom, hogy az emlékek egy csoportba rendezése és a stresszoldás mikor jelenik meg egy kiváló terheléses vércukor-lelet képében.

 

Mélykuti Ilona