"Mert nem én irányítok!" 
Egy stresszfeldolgozó coach naplójából
Megjelent: "Amiről az orvos nem mindig beszél" című, havilapban
2020. február

 

Irén boldog családanya, kisfia nemrég múlt egyéves. Barátnői irigylik, a gyerek gyönyörű, a férj pedig gondos, odaadó, igyekszik minden szabad pillanatát a családjával tölteni. De egy ilyen ember miért kér segítséget?

– Mi baja lehet– kérdezi az anyós, aggódja a nagymama, aki igyekszik Irént, ahol csak lehet tehermentesíteni.

– Tényleg, mi a bajom?– kérdezi tőlem Irén – hiszen erre vágytam, erről álmodtam, és most végre megkaptam! Időnként mégis úgy érzem, szétrobbanok a feszültségtől, vagy elkap a megmagyarázhatatlan pánik érzése. Olykor kilátástalannak érzem a helyzetemet. Otthon vagyok a kisfiammal, boldog anyának kellene lennem, játszunk a gyerekszobában – és azt érzem, hogy ennek itt már soha nem lesz vége. Mint a messiást, úgy várom a férjemet, hogy szabadítson végre ki. 

A kilátástalanság érzésének gyökereit kezdtük el Irénnel keresni, hogy mikor érezhette ugyanazt a bezártságot, amit most a kisfiával él át. A wingwave coaching tesztelési módszerével jutottunk el Irén hét-nyolcéves koráig. Abban az időben, amikor Irén elkezdte az iskolát, édesanyja sokat dolgozott, és Irén a délutánt a szomszéd néninél töltötte. Utált oda járni. Mária néni – úgy emlékszik – gonosz volt, akaratos, soha nem vette figyelembe, hogy kislány mit szeretne. Együtt írták a házi feladatot, és ha Irén egyetlen kis hibát vétett, Mária néni összetépte a lapot, és diadalmasan közölte: – Ezt most újra meg kell csinálnod! Irén sokat sírt.  Úgy emlékszik, hogy csak vánszorogtak a másodpercek, alig várta minden nap, hogy valaki hazajöjjön a családból és kiszabadítsa. 

– Mi a közös a kisfiában és Mária néniben?– kérdeztem.  – Hát hogy nem én irányítok!– vágta rá azonnal Irén. Aztán nagyon elcsodálkozott a szinte végig sem gondolt kijelentésen. A Mária nénivel átélt élmény rákopírozódott a kisfiával töltött olyan órákra, amikorra már Irén elfáradt, kimerült a gyerekkel való egész napos, sokszor monoton foglalkozástól. Engedelmesen, de egyre dühösebben állt neki összeszedni a játékokat, amikkel a gyerek újra és újra elárasztotta a szobát. Ennek soha nem lesz vége – érezte, és ugyanúgy várta a férjét, mint egykor édesanyját, hogy szabadítsa ki. 

Milyen furán működünk! A fiamat szeretem, évekig vártam rá, Mária nénit pedig gyűlöltem. És mégis, hasonló az érzés, amit átélek. 

Először tehát a kilátástalanság stresszét kellett oldanunk és feldolgoznunk. A közös munka következő lépése annak a félelemnek a megvizsgálása, hogy mi történik, ha valaki más irányítja a dolgokat, és nem ő. Jelenleg a kisfia igényeinek, napi ritmusának, nyűgeinek és jókedvének rendeli alá magát. Ezt szinte kötelezőnek érzi, hogy a gyerek semmiben se sérüljön. De hol van ebben ő? Ő, aki mindig is kínosan vigyázott, hogy ha lehet, maga határozza meg, mikor mit csinál, mit dönt! Ez a kiszolgáltatottságtól való félelem is felerősödött, amióta, úgy érzi, maga alá temette a várva várt anyaság. Merjen-e teret adni a saját igényeinek? Merje-e kikövetelni az én-időt? A munkánk kétirányú: egyrészt megkeressük annak a gyökerét, hogy miért csak akkor érzi magát biztonságban, ha ő irányít, másrészt igyekszünk megszüntetni a bűntudat stresszét. Ehhez meg kell keresnünk, ki kell nyomoznunk, azokat a nem tudatos szinten ható „görcsöket”, gátló érzéseket, amelyket egy régebbi esemény átélésekor jegyzett meg az agyunk, és raktározott el a tudattalan. Valami újból felébreszti, életre kelti bennünk azt az élményt, amit átéltünk már valamikor, amely belénk rögződött, már rég nem tudunk róla, de a testünk emlékezik – ahogy Irén példája is mutatja. Az NLP és a wingwave coaching módszerével haladunk lépésről lépésre.

 

Amióta együtt dolgozunk a problémáin, Irén újra jár edzőterembe, időnként megenged magának egy kávézást a barátaival, és néha arra is mer gondolni, hogy, milyen lesz, amikor majd újra munkába áll. Mindezt mindketten eredménynek tartjuk, de úgy gondolom, hogy a coaching folyamata korántsem ért még véget.

Mélykuti Ilona