Megszültem az anyósomat 
Egy stressz-terapeuta naplójából
 
Megjelent: "Amiről az orvos nem mindig beszél" című, havilapban
2019. decemberében

 

Sokan egész életüket leélik úgy, hogy sosem jönnek rá, mi is keseríti évtizedek óta mindennapjaikat. A wingwave coaching módszere olyan eszközöket adott a kezünkbe, amelyekkel fel lehet tárni az életünket megnyomorító feszültségek hátterét.

– Másképp szeretem a lányomat mint a fiamat, emiatt rohadt rosszul érzem magam. Hogy lehet egy anya ilyen? Ezen tudunk változtatni?

Laura láthatóan kétségbe volt esve. Épp egy olyan családi vitáról érkezett, ahol ő megint a lányát találta hibásnak, és ezzel nem értett egyet a család egyik tagja sem. – Elfogult vagyok vele. Sokkal hamarabb megharagszom rá mint az öccsére – vádolta magát. – Érzem, hogy igazságtalan vagyok, nem érdemli meg, hogy ennyit haragudjak rá, de nem tudok az indulataimon uralkodni.

 

A probléma mögött megjelenő stressz elsősorban a bűntudat és a felelősség stressze volt – ami érthető.  Rögtön utána a beszorítottság érzése következett. A Wingwave coaching tesztelési módszerével nemcsak a probléma mögött meghúzódó stresszt tudjuk azonosítani, hanem azt is, hogy melyik életkorból való. A beszorítottság érzése pedig akkor jelentkezett, amikor Laura megismerte a férjét, mert a fiú mamája, a későbbi anyós az első perctől ki nem állhatta. Ezt a lány érezte, de nem tudott ellene tenni, csak csendben gyűlölte ő is a mamát, aki nem tudta megbocsátani, hogy valaki fontosabb lehet  a fia számára mint ő. Ez a rideg viszony nem változott azután sem, hogy összeházasodtak. Laura hamar terhes lett. Két hónapot kórházban kellett feküdnie, nyitott méhszájjal. Kislánya így is jóval idő előtt, 32 hétre született. A szülés kis híján Laura életébe került. Egy ér elpattant, és ő rengeteg vért vesztett. Az egész szülészeti osztály azon dolgozott, hogy Laurát megmentse. (Amikor a munkánk közben a szülésről beszéltünk, Laura elmosódott képeket tudott felidézni, fényeket, kiabálást, és a teljes tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzését. Ahogy beszélt róla, nem voltak érzelmei, inkább arra emlékezett, hogy akkor teljesen kiürült, megadta magát a sorsnak.) Amikor magához tért, és elmúlt az életveszély, megmutatták neki a megfürdetett, pólyába csomagolt újszülöttet. A gyermekét látni vágyó anya döbbenten nézett a „csomagra”, ahonnan  a csecsemő arcából az anyósa nézett vissza rá. 

Nehezen, de kihordtam, majdnem meghaltam, és megszültem az anyósomat. – gondolta keserűen. Minden jogtalan sérelem, amit az anyóstól kapott, a terhesség alatti kényszerű türelem, a többhónapos fekvés alatt tanúsított fegyelem, a szülés alatt átélt halál-közeli élmény összekapcsolódott, egy pillanat alatt összenőtt azzal a kicsi arccal, a kislányáéval, aki szegény nem tehetett arról, hogy ennyire hasonlít a nagymamára.  Ahogy nőtt, a nagymama vonásait már nem lehetett rajta észrevenni, de az anya mégis gyakran haragudott rá, anélkül, hogy tudta volna, hogy miért. Ezt, az újszülött kislánnyal összekapcsolódott indulat- és stressz-csomagot kellett felgöngyölítenünk és feldolgoznunk együtt.  A közös munka megvilágosító erejű volt számára. Soha nem rakta össze így a mozaikokat, nem kötötte össze az anyósától elszenvedett sérelmeket a fájdalmas szüléssel.

 

Mélykuti Ilona