Egyszer rendet kell csinálni
Egy stressz-terapeuta naplójából
 
Megjelent: "Amiről az orvos nem mindig beszél" című, havilapban
2019. februárjában

 

Szinte mindannyiunk életében vannak olyan gátak, csomók, amelyekkel ugyan együtt tudunk élni - de nehezen. Nem értjük, miért pont mi fagyunk le minden vizsga-szituációban, miért pont mi rettegünk a mélységtől. Mennyivel könnyebb lenne nem félni a repüléstől, a bogaraktól, saját alkalmatlanságunktól! És milyen jó lenne, ha érthetetlen félelmeink nem jelennének meg előbb-utóbb testi tünetekben, fájdalomban, álmatlanságban! A lap múlt havi számában olyan módszerekről –  az NLP-ről és a wingwave coaching-ról – írtam, amelyek segítenek megtalálni e bajok gyökerét. De mi köze mindennek a rendcsináláshoz? És főleg milyen életkorban?

 

János bőven elmúlt hetven éves, amikor felkeresett. Édesanyja már régen nem élt, de János még mindig nem tudta megemészteni néhány vele kapcsolatos élményét. Az iránta érzett haragot nem tudta feldolgozni, ez az érzés nem hagyta nyugodni. A szégyentől égő arccal mondta el, anyja mennyire megalázta őt. János egyszer családjával egy kirándulásról később érkezett haza, mint ahogy megbeszélték. Anyja órákig várta a lakásukhoz közeli villamosmegállóban, majd az utazó tömeg előtt ordítva kérte számon a késést az akkor már negyven éves fián. János megszégyenült, tehetetlen kisfiúnak érezte magát az ismeretlen emberek előtt. Néhány nappal később édesanyja hasonlóan feldúlt állapotban, sírva kért tőle bocsánatot. „Tönkretette a tekintélyemet a gyerekeim előtt, lerombolta az önbecsülésemet, rátelepedett az egész életemre” – mesélte indulattal teli hangon. Akkor és most sem tudott mit kezdeni a bocsánatkéréssel.

Jánossal először a szégyen, a harag és a tehetetlenség stresszét oldottuk fel. Csak ezután tudott távolságot teremteni az élmény és jelenkori önmaga között. Elmondta, hogy édesanyja holokauszt-túlélő volt, aki elvesztette szüleit és testvéreit. A tisztánlátást elfedő indulat, a sértettség és az átélt fájdalom már nem akadályozta abban, hogy világosabban lássa a történteket. Most már elfogadta, hogy anyja sohasem volt képes feldolgozni saját veszteségeit, azt a megaláztatást, ami a lágerben történt vele, és ami  tönkretette az idegrendszerét. Az őrületig féltette a fiát, rettegett egy újabb veszteségtől, ezért hisztérikusan reagált mindenre, ami a fiával kapcsolatos, és ami benne csak egy kicsit is félelmet ébresztett. Azért kritizálta mindig, mert félt, hogy nem fog másoknak megfelelni, azért számoltatta el az idejével, a cselekedeteivel, mert még egy traumát nem bírt volna elviselni. Ezzel az állandó rettegéssel nehezítette meg a fia életét. A közös munka végére János megnyugodott, egy régóta cipelt, nagy terhet tett le. Sajnálta, hogy akkor nem tudott másképp reagálni, de megbocsátott anyjának és önmagának.

 

Vannak olyan sérelmeink, amelyek végigkísérik az életünket, de  valamiért nem tudunk szabadulni tőlük. Ezek a sérelmek újra és újra megsebeznek, ha úgy érezzük, hasonló helyzetbe kerültünk.  Jánost évtizedek óta bántotta az édesanyjával kapcsolatos sérelme. Amikor valakivel szemben tehetetlennek érezte magát, ez az érzés újból előhívta a régi élményt.

Ahhoz, hogy képes legyen megérezni, mi játszódhatott le anyjában, fel kellett dolgoznia a hozzá kapcsolódó stresszt.

Hány év kell ahhoz, hogy képesek legyünk indulatok, fájdalom nélkül visszatekinteni életünk egy-egy máig kísértő eseményére? Nincs ebben korhatár. Idős korban is megkönnyebbülünk,  ha  megtaláljuk egy kellemetlen testérzet lelki gyökerét, ha felismerjük, bizonyos helyzetekben miért éreztünk egész életünkben akadályokat. Olyan ez, mintha megfejtenénk egy rejtvényt. Meggyőződésem, hogy egyszer rendet kell csinálni. Sohasem késő.

 

Mélykuti Ilona